Arcképek 1988 - 2023/2024 Fodor Jenő

A Freiburgi Magyarok Baráti Köre fennállásának 35. évében "FMBK Arcképek" címmel sorozatot indítottunk, amelynek célja, hogy bemutassuk egy-egy Freiburgban vagy a régióban élő magyar, az Egyesület életében nagy múltra visszatekintő, meghatározó honfitársunk élettörténetét. Azokét, akik a kezdetektől végigkísérik az Egyesület életét.

KCSP ösztöndíjasként felvállaltam, hogy leülök beszélgetni ezekkel a személyekkel, mert meggyőződésem, hogy mindenkinek van egy története, melyen keresztül megismerhetjük magát az egyént - megvilágítva származását, gyerek- és ifjúkorát, magyar gyökereit is.

Interjúalanyaimnak nem is akármilyen története van, rendkívül szórakoztató és tanulságos beszélgetésekben lehetett részem. Sorozatunk negyedik felvonásában, az Egyesület fennállásának immár 36. évében Fodor Jenőt mutatjuk be, aki már a '60-as évektől a Freiburgban szerveződő és kialakuló magyar közösség közismert és szeretett tagja, Egyesületünk nagyra becsült támogatója.

A lehetőséget megragadva, egyúttal szeretettel köszöntjük őt 80. születésnapja alkalmából, s kívánunk neki még sok-sok jó, erőben, egészségben, fiatalos lendületben eltöltött, örömteli életévet!

Beszélgetés Fodor Jenővel

Hova valósi Magyarországon?

Soproni születésű vagyok, Sopronban éltem 1964. május 31-ig.

Akkor mi történt?

Akkor léptem át a határt több próbálkozás után. Mi „X-esek” voltunk, apám azelőtt a katonaságnál volt, utána pedig a soproni fegyháznak az igazgatója lett ’49-ig. Mindig nevetnek rajtam, ha elmesélem, hogy én születésem után már 10 nappal fegyházba kerültem – ott volt ugyanis szolgálati lakásunk.

Az általános iskola után a Berzsenyibe mentem el (gimnázium). Ha nagyon jó tanuló lettem volna, nem tudtak volna belém kötni, de így aztán akadtak problémáim... Oroszból pótvizsgát kellett tennem már az első év után. Nekiálltam, megtanultam mindent, az egyik versikét még most is kívülről tudom. Friedrich osztályfőnök még meg is jegyezte: Jenő, élvezd most a nyarat, aztán majd augusztusban látjuk egymást. Megyek be augusztus végén beiratkozni a 2. osztályba, hát kiderül, nem engednek.  Bizottság elé került a dolog, és a bizottság úgy döntött, hogy nem mehetek tovább. Apám azt akarta, hogy megismételjem az első osztályt, így nem volt más választásom, de én nagyon csalódott voltam, igazságtalannak találtam az eljárást és bizony aztán nem is szívesen tanultam. Bejártam, de csak vittem egy könyvet és azt olvasgattam.

És hogy lett akkor tovább?

Úgy döntöttem, inkább szakmát tanulok. Elmentem hát a városi busztársasághoz, buszokat javítottak ott, és mondtam, hogy hadd jöjjek már nyáron dolgozni, nem kérek egy vasat sem, csak nagyon szeretném megismerni az autószerelést. Meg is kaptam a jó helyet, 3 év eltelt, egész évben még éjjel is dolgoztunk. Rendesek voltak, nem panaszkodhatom. 19-20 éves voltam, amikor aztán próbálkoztam a határátlépéssel. Nehezemre esett, hogy a bérlakásban felülök az ágyra, látom a tetőt, és mögötte a fényeket, és soha nem mehetek át oda!  Be volt kerítve ugyanis egész Sopron. Bezárva éreztem magam. Egyszer kaptak el, amikor kint mentem az úton, kérdezték a határőrök, mit keresek ott, mondtam, hogy természetjáró vagyok, későn indultam el, elhitték, be is vittek az őrségre és megvendégeltek egy jó paprikás csirkével.

Már ezért megérte természetjárónak lenni…

Igen, abszolút! De aztán apámhoz kimentek ezek a pribékek! Kérdezték, tudta-e, hogy ki akarok menni a határon? Második alkalommal már nem az úton sétáltam, hanem kúsztam. Tőlem pár méterre felbukkant egy határőr. Na, mondom, most sem tudok átjutni, vissza kellett kúsznom. Soha nem vittem magammal a papírjaimat, hogy ha elkapnak, ne tudjanak rám bizonyítani semmit, de magamnak fölhánytorgattam, hogy így, papírok nélkül, mindig nyitva hagyok egy kiskaput, hogy miért ne menjek. Aztán történt valami, ami szándékomban megerősített.

20 éves lettem - már a jogosítványom megvolt, – be akartam idő előtt vonulni a katonasághoz. Azt mondták, hogy nem mehetek. Tudták, hogy az Ikarusznál dolgoztam, de az én esetemben mégsem engedték, hogy hamarabb bevonuljak.

De miért nem?

Mert X-esnek számítottam. Az is megbélyegzett, hogy egyszer már próbáltam kimenni. Nem engedik, gondoltam, hát én akkor elpályázom innen végleg... Úgy 2-3 hónappal az átlépés előtt kiköltöztem otthonról albérletbe, mert nem akartam, hogy apámat miattam meghurcolják. Aztán május 31-én, vasárnap meghívtam a Király Tibit - jó barátomat és osztálytársamat, akinek édesapja még fegyőr volt apámnál akkoriban- egy ebédre a postás vendéglőbe, aztán felgyalogoltunk a Lövérekbe, ott elbúcsúztunk egymástól, s nekivágtam.... Volt egy 2. világháború előtti térképem. Isten székének hívják azt a részt, ahol mentem. Vasárnap kellett menni, mert akkor a határőrök inkább a gyalogosokra meg kirándulókra figyeltek... Ezt a kocsmákban a határőr srácok maguk mesélték, s megmutatták, hogy néz ki pl. az akna... 2 órát mehettem, amikor a holt sávhoz értem, s a lenyugvó napnál, úgy 8 óra felé leültem, mert 12-ig várni akartam, figyeltem, hogy járnak a határőrök a drót mögött. Volt egy vékony rész, az volt a nyomsáv, azt igen pontosan ellenőrizték. Éjfélig tehát vártam, aztán elindultam.  Nagyon jól fel voltam öltözve. Új nadrág, ing, de táska nélkül. Jogosítványom, a szerelő-papírok voltak csak a zsebemben. A személyit viszont otthon hagytam – még most is emlékszem, 38055 volt a száma. Pénz is volt nálam, 200 schilling, 1-2 dollár. Ha ott elkapnak, bizony már nem tudok félrebeszélni. Akkor felteszem a kezem. Horn Gyula volt akkor Csornán a főnök. Egyébként Sopronnál 3 évig nem volt olyan, hogy valaki át tudjon menni anélkül, hogy el ne kapják vagy a sarka fel ne robbanjon. Na, én nagyon lassan mentem, kézzel fogtam a drótokat, felvágtam fogóval, aztán akkurátusan becsuktam mögöttem, hogy ha mennek el a határőrök mellette, fel ne tűnjön.

Nagyon fel volt készülve mindenre, Jenő!

Fel voltam, igen. De úgy remegett a lábam, mondtam is neki, hogy maradjál már!

Gondolom, félt azért nagyon…

Igen, és amikor visszagondolok a dologra, még mindig beleborzongok... hát, amikor  átértem az osztrák részre, tettem pár lépést, s onnantól teli torokkal énekeltem,  mint egy őrült! Kálmán Imre operetteket (nevet)! Letértem a faluba, láttam egy BP Tankstelle-t, mellette  egy falusi kocsma, ott meg épp lakodalom. Bementem, jött a csendőr, elvette a papírjaimat, pénzemet, mondta, hogy maradjak csak itt, a fiatal házaspár meg mindjárt gondozásába is vett. Kérdezték, kérek-e Coca Colát? Mondtam, hogy azt sem tudom, mi az. Aztán szóltam, hogy inkább kérnék egy Gösser sört… De nem akartam azért vadnyugati piálással kezdeni az új életet. Szóval… éjjel már ennél a házaspárnál aludtam, úgyhogy valószínű tönkretettem a menyegző éjszakát (nevet). Nagyon kedvesek voltak, azóta is próbáltam megkeresni őket, nem sikerült.

Közben – megjegyzem, mert jut eszembe az esküvőről - barátnőm is volt. Tudta, hogy ki akarok menni. De először azt kérdeztem tőle, hogy ide figyelj, megyek fel Budapestre, találtam egy állást, jössz velem? Hát nem tudom, nem hiszem – válaszolta. Úgy voltam vele, hogy ha már Budapestre nem, akkor a határon áthurcolni pláne nem fogom tudni. Úgyhogy nem vittem magammal.

Ach ja! Aztán másnap a rendőrök mondták, hogy nem dobnak vissza, csak meg kell mutatnom, hol jöttem át. Na, mondom, az problémás lesz, mert olyan akkurátusan jöttem, hogy magam sem tudom, hol.  Mentünk aztán át a zöld kerítéshez, ahol a fogót megtaláltuk, aztán mellette le volt törve egy bokor…

Na, ahova bevittek, tele volt foltozott nadrágú, gondozatlan hajú, sötét arcú illetőkkel, és ezekkel be kellett állnom egy sorba. Később megtudtam, ezek szerbek voltak, akik szintén valahogy a határon átjöttek. Én voltam ott a leghosszabb ideig. Nem engedtek el, mert azt mondták, hogy így, rendesen felöltözve, ezt átdobták a magyarok. Hogy kém vagyok. Voltam is legalább háromszor vagy négyszer Bécsben emiatt a CIA előtt.

Kicsit meggyorsítva a dolgot, utána aztán öntödébe mentem, aztán autószerelő műhelybe.

Bécsben?

Igen, Bécsben. Akkor már lehetett munkahelyet találni, szabad lagerben voltunk, kijárhattunk dolgozni.

Megvonták tőlem a politikai jogot, azt mondták, hogy gazdasági menekült vagyok. Mondták az osztrákok, hogy mehetek Ausztráliába vagy Kanadába akár, de a testvérem már Freiburgban volt akkor, itt tanult Medizin-t, és a mi papunk megkapta a drótot a német összeköttetésen keresztül, és ők egyengették az utamat, hogy ki tudjak jutni ide.

Akkor utána hezitálás nélkül se Kanada, se Ausztrália, egyből ide, Freiburgba jött?

Igen.

És ez mikor volt pontosan?

Ez volt 1964 decemberében. Testvéremmel laktam, és az utcában volt egy Volkswagenes, megkérdezte a bátyám, nem akarnék-e ott dolgozni. Mondom, miért ne. Volt addigra már elég tapasztalatom. De én nem 8 órát, hanem annyit akartam dolgozni, amennyit csak lehetett. Hát a tulaj örült, hogy pont ilyen emberre van szüksége. Hál Istennek, otthon már tanultam valamennyit németül.

Akartam is kérdezni, hogy hogyan állt a nyelvvel.

No, az iskolai német volt… fejből tudtam a tabellát, de hát ez nem sokat ért a hétköznapi életben. Annyit azért mindig tudtam, hogy elboldogultam a munkahelyen. A vége az lett, hogy hétfő reggel 8-kor kezdtem, két nappal később, amikor idejöttem.  Szombaton délelőtt még autójavítás, aztán Tankstelle, -ott jó borravalót kaptam! - és vasárnap 2-ig munka, aztán délután pedig juhászkutyákra vigyáztam…

Tehát tulajdonképpen akkor heti 7 napból 7-et végig dolgoztam. De vasárnap délután 2-kor mindig hoztak húslevest!

Maga az alkalmazkodás könnyű volt?

Nekem könnyű volt. Hozzá kell tennem, hogy a mester szimpatizált velem, én akkor már jól is kerestem, túlóráztam, már vettem én is egy Citroënt. Pénzem azóta mindig volt.

Az első hónapban kerestem 1200 márkát, ebből 60-at fizettem a lakásra meg mindenre. Úgyhogy anyagilag jó dolgom volt. Bátyám meg még mindig tanult, mérgelődött is, hogy bezzeg ő, szegény diák, én meg keresem a pénzt...

Később aztán az Opelnél is dolgoztam, aztán a BMW-nél - olyan jó autókat csináltunk! Nekem megengedte a mester, hogy nem kellett 8 órára bent lennem (rossz kelő vagyok), de este meg addig maradtam, ameddig csak akartam.  Gyerekem volt már akkor, kellett is a pénz, még 1 évet dolgoztam a GS Tuningnál is, aztán önállósítottam magam egy Tankstellé-vel. Szívesen kivándoroltam volna Ausztráliába.  Megjött aztán a 4. gyerekünk, aki sajnos kisegítő iskolás lett, és ez nem tetszett volna az ausztráloknak, Kanadába így is befogadtak volna, de emiatt nézeteltérés támadt a családon belül: nem akartak a hidegbe menni. 

Megszereztem tehát azt az autójavító műhelyet Gottenheimben, ahol éjjel-nappal dolgoztam 65 éves koromig. A fiam sajnos nem akarta tovább vinni az üzletet.

És akkor, ha már szóba hozta a családot, Jenő felesége, ő itteni? 

Nem, ő Dél-Magyarországról, azaz Pécsről van. Az édesapa ’56-ban kijött, utána pedig a családot kiengedte a magyar állam, kitelepedési engedéllyel. És ők azonnal megkapták a letelepedési engedélyt is, én meg csak 7 év után kaptam meg az állampolgárságot. Nekem mindegy is lett volna, hogy megadják-e, de apám forszírozta, hogy fiam, akarlak még látni. Akkoriban úgy volt, hogy magyar állampolgársággal nem volt egy biztos dolog Magyarországra menni.

Csak német állampolgárként? 

A magyar állampolgárságról nekem le kellett mondanom, úgyhogy nekem csak német állampolgárságom van.

Hogy hazatérhessen?

Igen. Meg egyáltalán, hogy a német hatóságok normálisan fogadjanak.

Nos, az életem aztán a munka, a házépítés, a család volt. Mint maszek, magas nyugdíja az embernek nincsen, de kifizettem minden adósságomat, ki van adva két emelet, és meg tudunk élni.

És akkor azt mondta Jenő, hogy van 4 gyerek, és akkor unoka van?

Igen, egy.

Melyik gyerektől?

A legidősebbtől, Tamástól.

És ők hol élnek?

Ők Malbergben laknak, a lányom az Ettenheimban lakik, neki jól menő fizikoterápiás praxisa van, a második legidősebb fiam is nagyon jó szakember.

Igazából 3 kérdés maradt vissza. Az egyik az, hogy az Egyesülettel milyen viszonya van?

Nagyon jó, máskülönben nem jönnék le 40-50 km-t Freiburgba. Meg vagyok elégedve velük.

Kezdetektől már?

Kezdettől kezdve. Már volt egy magyar klub ’64-ben.  A Caritas biztosított néha egy szobát abban az épületben, ahol most az egyesületi emléktábla is van. Egy kedves nővér, a Mária néni, meg segítette a tanulókat nagyon.  Több magyar is volt Freiburgban, a Pali szülei pedig olcsón adtak ki szobákat, ott mind magyar diák lakott. Szóval volt összetartás. Minden vasárnap találkoztunk. Hidegháborús idők voltak…

Szerencsére akkor aktívan jár a mai rendezvényekre, tartja a kapcsolatot a többiekkel…

Pláne, amióta nyugdíjas vagyok. Szeretek az emberek között lenni. Azt mondom, hogy csakis az kritizálhatja ezt a vezetőséget, aki legalább tesz valamit a közösségért. Le a kalappal a hölgyek előtt, akik részt vesznek ebben.

Beszéltünk már a Magyarországhoz fűződő kapcsolatáról. Inkább a vasfüggöny lebomlása utáni időszakra vonatkozik a kérdés: haza szokott látogatni?

Nem vesztettem el a kapcsolatot Magyarországgal.

Körülbelül 9 éve Zalában vettünk egy kisebb falusi házat. Modernizáltuk, kemence, gázfűtés, vaskályha, saroképület nagy kerttel. Feleségem most már 5 hete van lent, és általában nyáron lent tartózkodunk.

Egész nyáron?

Igen. Június 15-én szoktam lemenni.

Autóval?

Persze, az autók szerelmese vagyok. Sofőrködöm is egyébként. Minden héten 1x-2x vagyok Zürichben vagy Bernben vagy Frankfurtban. Furgonokkal járok, teherautó jogosítványom is van. Régebben Norvégiába is jártam, most már azért rövidebb túrákat teszek.  Szoktam eljárni az erdőbe fát gyűjteni, az a hobbim. E héten már háromszor voltam fönt. Erdő, tiszta levegő, mozgás, nagyon jól érzem ott magamat.

Tulajdonképpen egy kérdés maradt: magyarnak vagy németnek érzik magát?

Magyarnak.

100% magyarnak?

Igen. Asszimiláció nem, alkalmazkodás igen. Integráció, de nem asszimiláció.